tanít
Hogy most már nincsen egy nő sem az életemben (haha), több időm jut az Atombarbie-ra, ez jó is, mert akarok is vele időt tölteni, mert kezd kritikus korba lépni. Mondjuk egy gyerek mikor nem? Ugyanakkor tipikus férfiként én is inkább már csak akkor tudok jobban foglalkozni a gyerekkel, ha már jön belőle elő a felnőttes, és elméleti beszélgetéseket is tudunk folytatni. Na de, nem is ez a lényeg, hanem hogy a franc egye meg, bárhogy is tekintünk arra, hogy én hogyan nevelem a gyerekeimet, az Atombarbie is csak a rosszat bírja megtanulni. Úgy értem rendkívül jó a megfigyelő képessége, de én hiába próbálom egy kis rendre, egy kis türelemre nevelni azáltal IS, hogy én úgy viselkedem. Vagy rábírni arra, hogy ezt-azt másképpen csináljon (ne legyen rossz), azáltal, hogy én is úgy viselkedem, meg elmagyarázom neki, miért volna jó. Azt nem, de azt bazdmeg, különösebb magyarázat nélkül elsajátította, hogy úgy vág át biciklivel a forgalmon, hogy motorral nem bírom követni. Hogy a Király utcában rezdülés nélkül úgy előzi a trolit, hogy jön szembe a másik, és én egyszerűen nem merek bemenni utána. Tudom, én hibám, volt kitől látnia, de bazdmeg ha ebben, akkor kövessen már másban is.
miért
Miért, ó miért hagysz el engem?! Itt állsz előttem, nézlek és nem értelek. Figyelmesen nézem az arcod, és látom, mert csak én látom azokat az apró változásokat, amelyeket más nem, és csak én tudom megmondani róluk, hogy baj van, hogy vége van. Egy ideje éreztem is, de csak most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz tudom, hogy nem működik tovább. Pedig az első pillanattól fogva… még ha nem is örök szerelmet éreztem, de abban bizonyos voltam, hogy sokkal több lesz, mint mással. Az első pillanat a szépséged, a második a keménységed – ez az, amibe igazán beleszerettem. Két telet csináltunk végig biciklin, elviseltél minden durvaságot, amit tőlem kaptál. Te türelmes voltál hozzám, én, a magam módján hűséges. Nem értem, hogy adhattad fel, rád ez nem jellemző, te nem ilyen vagy. Hova lett az állhatatosságod? Mi lesz velem most nélküled? Hogy találok még egy olyat, mint amilyen te vagy?
Isten veled kikagylósodott Campagnyolo kormánycsapágy alsó kónusz.
follow up
A benzines tisztítás során feltárásra került, hogy a Strada ismeretlen gyártmányú kormányára a régi bandás alaposan rányomta a... a ... korróziót, így én, akinek a kezében már menet közben tört el kormány, alumínium hulladékká minősítettem. Vagy szívesen odaadom valakinek használatra, aki szeret veszélyesen élni.
Séta a benzinkútra
2012. március 8., megjegyzendő dátum: ezen a napon önként, egyedül, külső kényszer hatása nélkül sétáltam, azaz gyalogoltam, szinte kizárólag a séta céljából. Évtizedekben lehet lassan mérni, mikor tettem ilyet utoljára. A „szinte” azért van ott, mert igazából cigiért mentem ki, de az egy sarokra lévő kisközért helyett szándékosan elgyalogoltam a benzinkútig, így ne is gondoljunk valami nagyobb túrára, az egész lehet vagy 500 méter, de mégis. És túlzás nélkül írhatom az „évtizedeket” is, mert mondjuk, amikor Londonban (vagy máshol, idegen helyen) voltam, a sétát, a városnézést a hely, a helyzet várja el, ha nem is elsősorban azért, de részben azért vagyok ott. Vagy vegyük azt, hogy a gyerekeimmel vagy barátnőmmel sétálok egy parkban vagy erdőben (az is igen ritka ám), az is a társas érintkezésnek egy része, kicsit eszköze, nem a saját magam, a séta önálló megvalósítására irányuló akaratom. Na, ilyen ritka dolog történt velem az imént, még ha igen rövid ideig tartott is (de jó megfigyelő vagyok, észrevettem). A miértekre most nem térek rá, azokat még előttem is homály fedi. Azonban van egy mellékszál, amely éppoly érdekes tárgyát képezi az elgondolásoknak (mármint az enyémnek, nem kell ám tovább olvasni), mint ez az önmagáért való néhány perc.
Szeretem a benzinkutakat. Motorizált családban, környezetben nőttem fel, az autó és az autóval történő utazás életünk szerves része volt. Nekem a szünidőt, a nyaralás kezdetét és a Balatont - mivel minden évben ott nyaraltunk, mióta az eszemet tudom – először az M7-es székesfehérvári pihenője jelentette. Ott kivétel nélkül megálltunk, ha kellett tankoltunk, de az önkiszolgáló étterembe mindig bementünk, valakinek pisilni is kellett, megnéztük az áruház kirakatát, ahol mindent lehetett kapni vegyesen, bennem természetesen a 350-es Jawa hagyta a legnagyobb nyomot, amit 15 ezerért lehetett elvinni. Vagy ott voltak például az amerikai végtelen autózásaim: egy alkalommal Arizona nyugati határától a Death Valleyn jöttünk át éjszaka, 300 mérföldön keresztül város egyáltalán nem volt, csak egyetlen benzinkút, ahová már majdnem porzó tankkal gurultunk be, még jó, hogy nem bántuk, hogy 1,20 helyett 1,69 volt a benzin, amire az utolsó tíz dolláromat elköltöttem. A benzinkutak az autós oázisai, ott cigi is mindig van - mennyire megkönnyebbültem, amikor fixáras lett a cigi. Az olajtársaságok messze látható színes fényei az igazi fények az utazó éjszakájában, a biztos és navigációs pontok. Ha eddig eljutottál, tovább is jutsz, sőt megpihenhetsz, ehetsz, ihatsz, hugyozhatsz, és ne felejtsük el a hűtőfolyadékot se ellenőrizni. Miért pont most, miért a jelen tarthatatlan, természetpusztító körülményei közt törnek rám az ilyen arany (benzin) színnel bevont emlékek? Mert látom a jövőt, a benzinkutak jövőjét is, amelyet szépnek látok. Amikor vége lesz ennek az őrült ámokfutásnak, benzinkutak milliónyi válnak intő és már tényleg nosztalgikus emlékművekké, olyanokká, mint a ma turista látványosságként omladozó városok, amelyeket az aranyláz épített fel, s sok évtizede lakatlanok. Azt képzelem, hogy a Megoldás vagy az Apokalipszis után, mint régen oly sokszor, elmegyek az M0-s Anna-hegyi pihenőjéhez, és az elhagyott benzinkút - McDonalds együttes parkolójából - ahonnan egyébként kitűnő a kilátás - a naplementében nézem a szmog nélküli tájat, mellettem egy ördögszekér gurul el lassan a friss szellőben, a hátam mögött meg halk puffanással esik le egy darab a MOL feliratból. Szép emlékek lesznek a benzinkutak, nézzünk a jövőben, és szokjunk le róluk most, mert később hiányozni fognak eredeti funkciójukban, mint dohányosnak a fél tüdeje.
Ez de szép volt, ugyanakkor most megyek, letakarítom a KTM Strada kormányára rohad régi bandázs maradékát, mert valljuk be, azt még mindig a benzin szedi le a leghatékonyabban.
Tél vége...
... nekem két mondatban, rímekkel:
Véget ér lassan a fűtési idény,
Hol van már a tavalyi szekrény.
Elolvadt az utcán minden hó,
A fixin dolgozik a csavarlazító.
mellékes
A mai napom így kezdtem:
Eleinte kellemes ötletnek tűnt 30-40 km-t biciklizni meló előtt, mintegy felfrissülve attól, és az ülő munkát inkább jutalompihenésnek tekinteni. Aztán így a többedik nap után már több, mint hatvanszor mondtam el ugyanazt a sablon szöveget, több, mint hatvanszor jöttem rá, hogyan lehet bejutni az adott oviba, és hogy találhatom meg az intézményvezetőt. Ez a nap meg még egy kis hegymászást is tartalmazott - és ezzel kapcsolatban én nem panaszkondi szeretnék, mert még mindig tök jó, meg fizetett meló, de most valahogy inkább úgy ülök a számítógép előtt, mint egy zombi, a támogatást kérő telefonokra pedig rezignáltan, vagy a kellemetlen határát súroló tárgyilagossággal válaszolok.
Hm... Mondjuk, az az igazság, hogy ezt biciklizés nélkül is így szoktam.
Izmos...
…egy nap volt a tegnapi, de többé-kevésbé tipikus mostanában, ezért gondoltam leírom.
A Nokia harmadik szundijára negyed hét körül kimásztam az ágyból, megfőztem a teát magamnak és a Csajomnak is, de ő még alhatott tovább, neki csak odakészítettem. Összepakoltam a Lupusba – 1000 db szórólap és kb. 60 db plakát. Iduval elvállaltunk egy ilyen szórólapos-plakátozós munkát az óvodákban Budán és Csepelen, meló mellett csináljuk. Környezettudatossággal kapcsolatos gyerekműsor, szóval az elveimnek megfelel, nem adtam el a lelkem a marketing gépezet ördögeinek, ha csak valami hülye reklám lenne, nem csinálnám. Az I. ker.-tel és Csepellel már kész vagyok, Idu megvan a XII-vel (ő akarta a hegyeket). Enyém még a III. ker. is, oda indultam HÉV-vel, hogy kívülről befelé szórjam meg. Ja, télire beköltöztem az I. kerületbe az iroda mellé, szeretek itt, jó meleg van a lakásban, most egy kicsit könnyebb a napot kezdeni. Szóval áttoltam a kerót a HÉV-hez, amin utoljára kb. 20 éve utaztam. Hát, tisztább nem lett azóta, viszont van bicikliszállító rész, ami még szerencsétlenebb kialakítású, mint a FLIRT típusú vonatokon. Nem is emlékeztem, hogy ilyen hamar ki lehet érni vele Békásra. Asszem a 17. kerületnél tényleg minden sokkal, de sokkal közelebb van. Mire kiértem, a hangulatos havazásból szemerkélő eső lett, pont olyan, amire nem veszem fel még az esőkabátot, de pont olyan, hogy fél óra múlva meg már minek, úgy is meg vagyok ázva, majd másfél óra múlva szarrá. Tekerésztem az első cím felé, és egyszer csak a földön feküdve láttam, hogy tiszta jégpáncél minden. Ez azért nem olyan jó, gondoltam, és a fájás mellett mindjárt el is kezdtem fázni, mivel nem lehetett izomból tekerni. Azonban az ovikba azért jó futárkodni, mert ott mindig jó meleg van, mire átadom az anyagot nagyjából rendbe is jövök. Elestem még egyszer, megcsináltam 12 óvodát, aztán elszakadt a fékbowdenem, de már kicsivel 10 után az irodában is voltam, ahol vártak már nagyon, sok-sok munkával. Miután kezdett elmúlni a fogfájásom, társaságibb is lettem, asszem a két gyakornok lány már nem tart annyira tőlem, instruktálatam őket, még csevegtünk is ebéd közben, így mégiscsak kényelmesebben nézegethettem a melleiket. Atombarbie-t negyed hatra kellet vinni fuvolaórára. Mivel esett az eső, ilyenkor úgy szoktuk, hogy nem biciklizik, hanem arra a három megállóra felszáll a trolira, én meg követem biciklivel. Míg az Atom fuvolázott, elszaladtam a Pajtába biciklialkatrészt venni (ahol az alkatrészeket olyan árulja, aki nem ért hozzá, és ezt üzlet-stratégiai szempontból nem nagyon értem), aztán mivel nekem olyan egy angyal csajom van, aki reggel elviszi a ruháimat, kimossa (nincs mosógépem itt), és délután mehetek is érte, hozzá is elszaladtam. Voltam még csavarboltban és mire visszaértem az Atombarbie-ért, már eléggé szarrá voltam ázva, de az így, általam mellékelt illusztráció ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy biciklivel menjünk át hozzám. Visszatroliztunk-stéherteztünk a N. utcába a bicikliért, de legalább abban megegyeztünk, hogy nem az országútijával jön, hanem a régi montijával, mert azon legalább van hátsó sárvédő. Ebből kifolyólag gyorsan belsőt cseréltem a montin, mert az amúgy is régi szelepgumi a több hónapos állástól végleg elfáradt, de szerencsére a táskámban még volt egy monti belső azokból az időkből, amikor Idu a Csótánnyal futárkodott. Szóval áttekertünk az I. ker-be, meg vásároltunk uzsonának valót (én tökre szeretek az Atombarbie-nak reggel szendvicset készíteni, és ez asszem azért van, mert annak idején anyám mindig elég spórolós szenyákat csinált nekünk, mivel elég csórók voltunk, most viszont jól meg lehet tömni a zsemléket felvágottal meg paprikával, és ezeket az Atom is nagyon szereti). Atombarbie alaposan átázott, kérdeztem is, hogy megérte-e, de mondta, hogy igen, mert sokkal jobban szeret még így is biciklizni, mint metrózni, meg várakozni. Vacsi után egy nagy tál pattogatott kukoricával bevetette magát az ágyba Star Warst nézni a laptopomon, megállapítottuk, hogy a második részben több női jedi is van, mert ez neki fontos, kicsit néztem vele a filmet meg közben kiteregettem, szal, tök hangulatosan telt az este. Fél kilenc fele éppen azt tervezgettem, hogy miként fogok gombalevest főzni a hűtőben lévő laskából, amikor csörgött a telefonom, hogy akkor lenne 6000 szó fordítás másnapra, vállalom-e? Miután megígértem az Atombarbie-nak, hogy másnap a magasbicóval megyek vele suliba, hamar elaludt, én pedig kb. fél 1-ig bírtam a melót, de addigra a nagyjával kész is lettem, engem sem kellett nagyon altatni.
Smoke it...
...like it was your last cigarette - mert ki kapott puha dobozos piros Marlborot a csajától karácsonyra, na ki? :-) Az utolsó puha dobozos piros Marlborot tíz évig őrizgettem az utolsó szállal, és amikor elszívtam az utolsó szálat, akkor már tasted like shit. Szóval most elszívtam az egészet, szerencseszállal együtt.
just another day at M.
"A múlthéten még nem léteztem. Csak a máról tudok"
"A világháború az úgy megmaradt az emberekben. A nagyapáinkban. Pedig most rosszabb a helyzet."
"Elviszed a csajodat biciklizni, akkor mindenki őt nézi, és téged irigyel. Ez hajtja előre a világot. Meg a pornó."
"Adj egy monti villát! Azzal baszom agyon."
Ha...
... most nem a döglődő mosógépemmel szopnék még mindig, akkor ide egy szép hosszú bejegyzést írnék, mert életem egyik legboldogabb három napja áll mögöttem. A élet szép.
kurvaanyád
Valahogy ilyen napok vannak mostanában. Kezdődött azzal, hogy a Kőbányain motoroztam, egy nő egy kis piros autóban tétovázás nélkül sávot váltott, amikor mellette voltam. Kezeltem a helyzetet, bár az MZ féktárcsája üt, meg a fékbetét is olajos az eldurrant első telóktól, tehát nem könnyű intenzív fékezésre bírni, aztán mellé gurultam. Már húzta is le az ablakot, hogy „jaj, bocs, nem láttalak”. Na és? A hullámtól is elnézést fogsz kérni? Tök rendi, hogy bocsánatot kér, de ez máskor máson nem biztos, hogy segíteni fog.
Aztán volt ez a kéretlen reklám SMS. Tudom, hogy szélmalomharc, de amikor egy bank vagy taxitársaság automatikus reklám SMS-t küld, én vissza szoktam írni, hogy nem örülök neki. Ezekre rend szerint nem jön válasz, de hát nem is várom el. Most is így tettem, valami hasonlóan udvarias szöveggel, hogy: „A kurva anyádnak küldjél reklám SMS-eket”. Legnagyobb meglepetésemre 5 perc múlva a taxitársaság újból üzentet küldött, így: „Miért, neked nincs anyukád?!”. Azért ez a pofátlanság netovábbja, még ha az én stílusom is kifogásolható volt. Ennek ellenére még egy válasz SMS-ben tájékoztattam arról, hogy édesanyám már nem él, de nem ez az ok, amiért morcos vagyok, hanem ez inkább a repülőtéri taxisok és a városban biciklivel közlekedők álláspontbeli különbségében rejlik, mindenesetre, most már tudom, mely társaság tükreit kell feltétlen letörnöm, köszönöm.
Ma reggel a magasbiciklivel jöttem be, és végigüvöltöztem a Petőfi Sándor utcát egy autóssal – a helyzet komikuma egyébként az volt, hogy ahogy egymás mellett mentünk, olyan magasról nem láttam be a vezető oldali ülésre, így arcot nem tudtam kötni az kiabálóhoz, s ő is csak maximum a pedálozó lábaimnak üvöltözhetett. Az történt egyébként, hogy párhuzamos parkolásból úgy jött ki, hogy engem majdnem elütött. Én éppen még ki tudtam kerülni, és hátrafordulva nem tetszésemet fejeztem ki. Erre utánam jött, és ezzel baszta fel az idegeimet: azért, hogy bocsánatot kérjen, mert nem látott, és megmagyarázza, hogy miért nem látott. Hogy abban a szögben lehetetlenség, és holttérben voltam. Az érvei leperegtek rólam, és elmagyaráztam neki, hogy autót úgy kell vezetni, hogy rendesen kilássunk belőle, és nem érem be egy bocsánatkéréssel, mert akár feküdhetnék most egy designos Demszky-karóval átszúrva is. Erre érvelési stratégiát váltott, amiből az „és különben is, ezzel a hülye biciklivel mész az úton” résznél már teli torokból üvöltöttem: „Micsoda?!!! A biciklim mérete akadályozza meg, hogy rendesen körbenézzen?!* Hát, nagyobb vagyok mindennél, engem aztán tényleg nem nagy kunszt észrevenni!” „De hát, a holttér...” „Nem, nincs holttér, tessék rendesen körbenézni és a visszapillantókat használni, nincs holttér, szerintem maga egyszerűen béna!” Itt azt hiszem, egy kicsit belegázoltam a lelkébe, mert majdnem sírva üvöltött vissza, hogy „Nem béna!”, aztán gázt adott, ezzel húsz méterre el is hagyott, egészen az Erzsébet térnél torlódó kocsisorig, ott pedig már én hagytam el, de már nem foglalkoztam vele.
Mindezzel én nem panaszkodni akarok, mert igazából nem éreztem magam rosszul, az ilyesféle helyzetekre eléggé fel vagyok készülve, az adrenalin ugrásszerű megnövekedését kifejezetten szeretem, az üvöltözés pedig egy formája a stresszoldásnak. Sőt, titokban abban reménykedem, hogy még ha ezek az emberek az adott pillanatban úgy is érzik, hogy teljesen igazuk van és mentesek minden felelősség alól, legközelebb és később talán egy kicsit körültekintőbben váltanak sávot vagy parkolnak ki, ha másért nem is, csak azért, hogy velem ne kelljen üvöltözniük. (Az SMS-re most nem látok tanulságot.)
*Figyeled? Én még ilyenkor is magázódom. Ez családi örökség, a szüleim is magázták egymást, úgy is veszekedtek végig a válás alatt.
in orderly manner
Szép rendezetten élek mostanában. Jóformán ugyanazt csinálom minden nap hétköznap - korán kelek, vagy néha, ha sok a munkám, inkább hajnalban és otthon is dolgozom egy kicsit, elmegyek dolgozni, általában motorra. Az irodában félnégy-négyig vagyok, akkor átmegyek a N. utcai lakásba és ott dolgozom tovább. Az elmúlt másfél hétben lényegében mást se csináltam, mint a gardróbszekrényt (kurvanagy, hát) és a konyhabútort szereltem össze. Általában 8 és fél 10 közöttig bírom (tegnap hamarabb végeztem, mert elvágtam az ujjam jól), akkor hazaindulok. Hazafelé veszek valami kaját, amit akkor már mindennek, csak kulturáltnak nem mondható módon fogyasztok el. Ilyenkor csevegek és cigizek egy kicsit az albérlőimmel, aztán mosok, mosogatok, fordítok még, ha kell, vagy lemegyek a garázsba szerelni valamit, ritkább esetben Star Trek-et nézek (muhha). A tegnap este egy kicsit mozgalmasabb volt, mert amikor éjfélkor feljöttem a garázsból kacsasütésből kifolyólag elég nagy füst fogadott a konyhában, de azért kezeltem. Fiatalkorú albérlőm le is jött, hogy ugyan tényleg annyira idegesítenek-e, hogy most már rájuk gyújtom a házat, de megnyugtattam, hogy nem ez a helyzet. Mivel nem tudott aludni, elláttam egy kis vodkával, ettől elálmosodott, aztán amikor egy kicsit hűltek az ételek én is elmentem aludni. Mióta érik, reggelente cseresznyét szedek, azt hordom be a gyerekeknek. És ma végre biciklivel jöttem. Még nem a magassal, pedig tegnap majdnem összeraktam, de az van, hogy a nyeregcsövet tartó cső merevítésének hegesztése kis puklikban átütött a cső belső oldalára, és egy óra kézi csiszolással sem tudtam elérni, hogy be tudjam dugni a nyeregcsövet. Mondhatnám, hogy majd ma este valami gépesített megoldással megcsinálom, de a fenti tájékoztatóból kitűnik, hogy kurvára nem mentem sehova esténként, még csak a M.-be se, ezért ezen változtatván ma igen, szerintem Tündérgyár.
hhh
Jövök hazafelé a terepjáróval. Este fél tízkor fáradtan, de nyugodtan vezetem hazafelé a terepjárót. Még lecserélhettem volna biciklire úgy, hogy visszamegyek az irodába, hiszen az idő is remek, de tényleg fáradt vagyok, azt hiszem most ennyit megérdemlek, fél tízkor pedig forgalom sincs, majd reggel lesz egy kis szívás, de ha nagyon akarok mehetek biciklivel, van még egy itthon (nem, a magasnak ma már nem állok neki). Az Expolrer azzal szórakoztat, hogy időről időre felkapcsolja valamelyik utastér világítását – ha a hátsót, akkor egy kicsit talajtornáznom kell vezetés közben, hogy leoltsam, de nem vagyok ideges. Nem vár otthon senki. Csak albérlők laknak nálam, ők nem várnak, csak ott vannak, ráadásul esztétikailag is kellemesek, lányok, fiatalok, tiszták, rendesek. Nem vár otthon senki. Ma nem vár otthon senki. Sőt holnap sem, és azután sem. Ha akarom, akkor sohasem. Akkor megyek haza fél tízkor, amikor akarok, sőt akkor is, ha korábban nem így terveztem. Sőt, mehetek korábban is, vagy később. Csak magamnak megyek haza. Akkoriban azt kérdezte a nővérem: „De hát, mi leszel? Remete?” Mondtam, hogy persze, nem, dehogy. Aztán most ez a koncepció mégsem tűnik annyira lehetetlennek. Ha akarok, miért ne? Ha akarok, remete leszek. Ha később nem, hát nem. Magamnak vagyok most. Ivarérett korom óta sosem voltam egyedül, kapcsolat nélkül. Na ja, kivéve egyszer, 12 éve, amikor kidobtak, és reménytelenül... izé, de az se tartott sokáig, meg akkor úgyse magával foglalkozik az ember. Most meg úgy vagyok egyedül, hogy az vegytiszta. Nem is vagyok egyedül, magammal vagyok. Szia Én! Gyere, foglalkozom veled is egy kicsit. Sőt, nem kicsit, most mindig. Elvégre bírlak. Most megkapod tőlem a hétköznapi amit csak akarsz, kényeztetlek. És én jól tudom, mit szeretsz, mit nem, ismerem a rigolyáidat. Minden reggel pont akkor lépsz az ágyból a báránybőrre, amikor pont akarsz, és ígérem a házikabátodat is mindig odakészítem, hogy csak be kelljen bújni. Este együtt csendesedünk el, pont olyan ütemben és ritmusban, ahogy mi szeretjük. Közben nézzük az órát, vagy nem. Vagy szeretnél filmet nézni? Nem tudod? Mindegy, majd kitalálod, addig ülünk itt csendben. Hozzád végtelen türelmem van.
day one
Tegnap 12:56-kor átadtam a házam az új tulajdonosoknak. Több szempontból is megpróbáltam megközelíteni azt, hogy hogyan is érzek én ezzel kapcsolatban, de szerencsére szomorúságnak még csak morzsáit sem éreztem, pedig próbáltam, hiszen elvileg úgy illene. Azt hiszem, még ha esetleg akadtak volna is ilyen morzsák, azok nem tudnak érvényesülni amellett, hogy tudom (az elmúlt hónapok ingatlanpiacának trendjeit nézve), meglehetősen jó áron adtam el a házat, illetve amellett, hogy mit érzek a jövővel kapcsolatban. Ja, meg különösebb érzelgősségre amúgy sem lett volna erő, mivel 2 hete napi 15 órákat dolgoztam hétvégén is, hol a N. utcai lakás felújításán (ahová Doktornőmék költöznek), hol a költözésen, hol pedig az irodában, mert közben azért pénzt is kell keresni. A költözéssel, illetve a dolgok felhalmozásával kapcsolatban írok valami durvábbat is, ha nem leszek józan, mert akkor könnyebben meg a káromkodás.
Ma reggel fél tízre majdnem 11 órát aludtam. Nem volt kellemes a hideg házban kimászni az ágyból, ráadásul úgy, hogy teát sem tudtam csinálni magamnak, de amikor kiültem a teraszra egy pohár szódával és az első cigimmel úgy éreztem, mintha egy tizenötezres fordulatszámon működő generátort kikapcsoltak volna bennem, ami szép lassan, az évek óta felvett lendületével egyre csökkenő teljesítménnyel zúgna, morogna, dübörögne, és a zúgás, morgás, dübörgés helyét a Nyugalom veszi át. Az elmúlt tíz évben persze ébredtem már fel egyedül, csendben, de a nyugalmat igazán az adja, hogy eztán ez már mindig így lesz. Nem lesz sivítozás, veszekedés, kiabálás, dübörgés, dolgok tönkretétele, felesleges dolgok folyamatos vásárlása, kötelező családlátogatás, elaprózott idő. Úgy látszik, a család számomra ezeket a dolgokat jelentette, pontosabban ezek a dolgok, amiken nem tudtam magam túltenni, amik folyamatos idegfeszültséget okoztak, amik miatt – és ez az én hibám – alkalmatlan vagyok erre, és amit előre megmondtam. Mostantól viszont ezek a dolgok nem lesznek, és mivel mindennek ellenére (nem tudtak megtörni, hah!) én szeretem a gyerekeimet és a Doktornőt, máris kevésbé nehéznek látom azt, hogy újra találkozzunk, ami valljuk be, az elmúlt sok évben nem nagyon fordult elő. Eltelik még néhány nap, és kifejezetten örülni fogok nekik, mivel nem mindennapi kötelesség.
Erősödő nyugalmammal aztán szépen biciklire pattantam, aztán autóba ültem, és bejöttem az irodába, hogy lezuhanyozzak, fogat mossak meg ilyenek, mert a decemberben igényelt ikervízórát a vízművek még mindig nem volt képes felszerelni, ezáltal kurvára nincs víz a házban.
schedule
kávé
Ma olyat csináltam, amit régen nem. Sőt, többet is, de a kávé a leglényegesebb. Szóval, alig emlékszem, mikor aludtam már addig, amíg jól esik (fél 11-ig), régen tekertem már be a városba vonatozás helyett (szerintem legutóbb a magassal valamikor ősszel), évek óta nem ettem a Burger Kingben, és a koradélutáni hazaérésem után régen nem csináltam semmit.
Amikor beértem a városba, volt még szabad fél órám, mivel bisziklivel jöttem, azt terveztem, hogy be fogok ülni egy kávézóba, és meg fogok tök nyugodtan inni egy kávét. A kora nyárias időt kihasználva mindenképp kiülősre gondoltam, mivel a kávéhoz nyugodtan, másokat nem zavarva (és tiltás alatt nem állva) dohányozni is akartam. A Nagymező utcában pont van is ilyen hely, bár amerikai/filteres kávét nem adnak. És az lett, hogy leültem, és rendeltem egy kávét. Tök nyugodtan. Miután a tekintetemmel a pincér tudatára adtam, hogy (kinézetem ellenére) magázzon, magázott, és a Verebes ült a mellettem lévő asztalnál. A kávé finom volt, kihasználtam vele és cigarettámmal a rendelkezésemre álló szabadidőt (örültem, hogy ennek a momentumnak épp a Verebes az egyik díszlete, hiszen gyermekkorom összes nagyon szeretett kabaréjának a konferansziéja, akit mindig csak az akkor fogható három rádióadó, illetve az azokról készült kazettafelvételekről és két tévéadóból (emlékszel, hogy mindig fogta a függönyt, és a gyűrődés egy idő múlva permanens lett) ismerhettem, de most valóssággá vált, ahogy a bécsi szeletet eszi). Aztán mentem segíteni Doktornőm lakását átvenni, ami viszont másféle és bonyolultabb valóság volt, hisztériával és felindultsággal, azonnali zárcserével, és… és…, de legalább megvan.
ilyen egy hétfőt!
Le kell írnom, mert ennyi jó dolog szerintem évek óta nem történt velem (és rossz nem) egy napon, nem hogy hétfőn. És nem elkiabálni akarom, főleg azokat a részeket, amik még nem valósultak meg, hanem jelezni szeretném az Égnek, hogy igen-igen hálás vagyok neki, és szeretnék nem attól tartani, egy ezek a jó történések valami nagyon rossznak az előzetesei. Kérlek.
Szóval több mint egy hónapja gyötrődöm ezzel az albetétesítéssel, ami feltétele a ház eladásának, a vevőim hitelfolyósításának, beadtam egyszer, hiánypótóltam egyszer, visszadobták egyszer, újra be kellett adni, ahhoz építésügyi hatóságra járni, idegeskedni, a sürgősségi ügyintézésért vagyonokat fizetni, és még mindig nem bízni a bürokráciában, és akkor délelőtt az a telefon ért, hogy a földhivatal bejegyezte az albetétesítést. Ez azt jelenti, hogy hamarosan mi is fizetni tudunk, és hogy hamarosan spurizni kell a házból – ami azért jó, mert sokkal könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban költözget az ember, ha már konkrét határidőket lát. Meg egyáltalán, pont került egy nehéz szakaszra.
Aztán, annyi melót kaptam még a múlt hét végén (ami önmagában is szintén jó), hogy eléggé nem volt szép tőlem, hogy nem dolgoztam a hétvégén, mert így nyomasztóvá kezdek válni a határidők. Ugyanakkor ma annyit dolgoztam, és olyan szerencsésen jött ki a Trados nyújtotta lehetőségek, hogy ahelyett, hogy ma egész éjszaka dolgoznék, már most abbahagyhatom, és alhatom. Sőt, a héten sem - pedig úgy nézett ki - kell éjszakáznom többet. Ezt azért elsősorban a Tradosnak köszönöm.
Ahhoz nincs is semmi hozzáfűzni valóm, hogy magasbiciklivel jöttem be, az maga a boldogság.
Van ez a Shimano cipő, amibe beleszerettem, de ami 2009-es modell, 2010-ben már alig hoztak be belőle, idén meg egyáltalán, és semmilyen más típus vagy márka nem elégíti ki azt a tökéletes szerelmet, amit e modell iránt érzek. Na, erről találtam ma és pont az én méretemben egy apróhirdetést és még meg is van. Ez most még függőben, e-mail váltások folyamatban, kérlek Ég, ne hagyj el, még, csak a cipő meglegyen.
Itt van Idu és jól érzi magát.
ain't easy
Gyerekkoromban gyakran erre aludtam el. De hát, mire, ha nem másra :-)
szere
Végül is ma kénytelen voltam megcsinálni a Fixit. Kénytelen is meg volt is rá lehetőségem, mert korán jöttem haza. Idén asszem ez az első alkalom (a keddeket kivéve), hogy világosban értem haza. Ennek megörülve, meg mert láttam, hogy a kuka (a holnapi elvitel előtt) szinte teljesen üres, gyorsan kirámoltam egy csomó cuccot a „régi” (ahh!) műhelyből bele. Aztán elvonultam a garázsba (új műhely), és nekiláttam a Fixinek. Hát igen, inkább annak, mert a Csóti közepét egyszerűen nem volt bátorságom megjavítani, sőt egyáltalán nekilátni szétszedni (rozsda, rozsda, rozsda – ja, a rozsda miatt a homlokcsőről is lejött már Tyttö körömlakkjával felírt „Csótány” felirat, múlik az idő rendesen). A Fixire a defekt megjavításával egyetemben raktam egy új másik, kevésbé használt külsőt, aztán szétkaptam a közepét: vörös színű zsírmaradvány volt benne, de szerintem még éppen időben cselekedtem a Campa állagmegóvása érdekében. Aztán nekiláttam aa bicójának, és pikk-pakk ki is cseréltem a tengelyt, de nem volt hozzá anyám, majd holnap folytatom. aa-nak nagyon szép bicója van meg dekoltázsa is, és ez esztétikailag igen jól hat rám bicikliszerelés közben, mintegy motivál, ha rágondolok. Esztétikailag. Egyébként én tudtam ám, hogy aa bicóját nem tudom befejezni ma, csak még nem mertem hozzányúlni a láncfűrészhez, ami vasárnap megállt, mint a hal szeme. De mivel elfogyott a tennivalóm, azt is meg kellett csinálni. Végül is, nem volt olyan vészes, miután kitisztítottam (azóta azzal a fűrészporral fűtök, amit kiszedtem belőle) vissza tudtam kapcsolni benne a biztonsági féket, remélem mindenki örült annak, hogy este fél tízkor járattam egy próbakört a háromésféllóerőset. Eközben valamikor bejöttem vacsorázni. Nem nagyon akartam én, csak hát, végül is az ember itthon lakik. Nem is volt rossz, csak nem szeretem megszakítani azt, amit csinálok, mert utána nehezen indulok újra.
Még mindig kicsit zsibbad a gerincem, a derekam táján meg lejjebb, de ott lejjebb inkább olyan jófélén.
note to myself
Amikor alapból rakok össze valamit - ez általában bicikli vagy motor, esetleg Trabant – úgy vagyok vele, hogy amíg fel nem épül az egész, csak úgy lazán húzom meg a csavarokat, és csak aztán a végén rendesen. Mert közben, meg utána kiderülhet, hogy valami mégsem stimmel úgy, ahogy kellene, kihagytam valamit, egy alátétet vagy tömítést, és hogy akkor ne kelljen megint izomból bontani. Ennek és az én szenilis hülye agyamnak köszönhetően, viszont megvan az az eredménye, hogy néha menet közben leesik az MZ-ről a karburátor, vagy a fixin az első skidelénél elfordul a hátsó kerék. Szóval csak azt akartam megjegyezni magamnak, hogy a műhelyembe ki fogok rakni egy nagy táblát az ajtó belső oldalára azzal a felirattal, hogy „húzd meg a csavarokat!”
(Idu, a saját érdekedben, péntek hajnalban, lécci küldj egy ilyen tárgyú SMS-t nekem)