mellékes
A mai napom így kezdtem:
Eleinte kellemes ötletnek tűnt 30-40 km-t biciklizni meló előtt, mintegy felfrissülve attól, és az ülő munkát inkább jutalompihenésnek tekinteni. Aztán így a többedik nap után már több, mint hatvanszor mondtam el ugyanazt a sablon szöveget, több, mint hatvanszor jöttem rá, hogyan lehet bejutni az adott oviba, és hogy találhatom meg az intézményvezetőt. Ez a nap meg még egy kis hegymászást is tartalmazott - és ezzel kapcsolatban én nem panaszkondi szeretnék, mert még mindig tök jó, meg fizetett meló, de most valahogy inkább úgy ülök a számítógép előtt, mint egy zombi, a támogatást kérő telefonokra pedig rezignáltan, vagy a kellemetlen határát súroló tárgyilagossággal válaszolok.
Hm... Mondjuk, az az igazság, hogy ezt biciklizés nélkül is így szoktam.
Izmos...
…egy nap volt a tegnapi, de többé-kevésbé tipikus mostanában, ezért gondoltam leírom.
A Nokia harmadik szundijára negyed hét körül kimásztam az ágyból, megfőztem a teát magamnak és a Csajomnak is, de ő még alhatott tovább, neki csak odakészítettem. Összepakoltam a Lupusba – 1000 db szórólap és kb. 60 db plakát. Iduval elvállaltunk egy ilyen szórólapos-plakátozós munkát az óvodákban Budán és Csepelen, meló mellett csináljuk. Környezettudatossággal kapcsolatos gyerekműsor, szóval az elveimnek megfelel, nem adtam el a lelkem a marketing gépezet ördögeinek, ha csak valami hülye reklám lenne, nem csinálnám. Az I. ker.-tel és Csepellel már kész vagyok, Idu megvan a XII-vel (ő akarta a hegyeket). Enyém még a III. ker. is, oda indultam HÉV-vel, hogy kívülről befelé szórjam meg. Ja, télire beköltöztem az I. kerületbe az iroda mellé, szeretek itt, jó meleg van a lakásban, most egy kicsit könnyebb a napot kezdeni. Szóval áttoltam a kerót a HÉV-hez, amin utoljára kb. 20 éve utaztam. Hát, tisztább nem lett azóta, viszont van bicikliszállító rész, ami még szerencsétlenebb kialakítású, mint a FLIRT típusú vonatokon. Nem is emlékeztem, hogy ilyen hamar ki lehet érni vele Békásra. Asszem a 17. kerületnél tényleg minden sokkal, de sokkal közelebb van. Mire kiértem, a hangulatos havazásból szemerkélő eső lett, pont olyan, amire nem veszem fel még az esőkabátot, de pont olyan, hogy fél óra múlva meg már minek, úgy is meg vagyok ázva, majd másfél óra múlva szarrá. Tekerésztem az első cím felé, és egyszer csak a földön feküdve láttam, hogy tiszta jégpáncél minden. Ez azért nem olyan jó, gondoltam, és a fájás mellett mindjárt el is kezdtem fázni, mivel nem lehetett izomból tekerni. Azonban az ovikba azért jó futárkodni, mert ott mindig jó meleg van, mire átadom az anyagot nagyjából rendbe is jövök. Elestem még egyszer, megcsináltam 12 óvodát, aztán elszakadt a fékbowdenem, de már kicsivel 10 után az irodában is voltam, ahol vártak már nagyon, sok-sok munkával. Miután kezdett elmúlni a fogfájásom, társaságibb is lettem, asszem a két gyakornok lány már nem tart annyira tőlem, instruktálatam őket, még csevegtünk is ebéd közben, így mégiscsak kényelmesebben nézegethettem a melleiket. Atombarbie-t negyed hatra kellet vinni fuvolaórára. Mivel esett az eső, ilyenkor úgy szoktuk, hogy nem biciklizik, hanem arra a három megállóra felszáll a trolira, én meg követem biciklivel. Míg az Atom fuvolázott, elszaladtam a Pajtába biciklialkatrészt venni (ahol az alkatrészeket olyan árulja, aki nem ért hozzá, és ezt üzlet-stratégiai szempontból nem nagyon értem), aztán mivel nekem olyan egy angyal csajom van, aki reggel elviszi a ruháimat, kimossa (nincs mosógépem itt), és délután mehetek is érte, hozzá is elszaladtam. Voltam még csavarboltban és mire visszaértem az Atombarbie-ért, már eléggé szarrá voltam ázva, de az így, általam mellékelt illusztráció ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy biciklivel menjünk át hozzám. Visszatroliztunk-stéherteztünk a N. utcába a bicikliért, de legalább abban megegyeztünk, hogy nem az országútijával jön, hanem a régi montijával, mert azon legalább van hátsó sárvédő. Ebből kifolyólag gyorsan belsőt cseréltem a montin, mert az amúgy is régi szelepgumi a több hónapos állástól végleg elfáradt, de szerencsére a táskámban még volt egy monti belső azokból az időkből, amikor Idu a Csótánnyal futárkodott. Szóval áttekertünk az I. ker-be, meg vásároltunk uzsonának valót (én tökre szeretek az Atombarbie-nak reggel szendvicset készíteni, és ez asszem azért van, mert annak idején anyám mindig elég spórolós szenyákat csinált nekünk, mivel elég csórók voltunk, most viszont jól meg lehet tömni a zsemléket felvágottal meg paprikával, és ezeket az Atom is nagyon szereti). Atombarbie alaposan átázott, kérdeztem is, hogy megérte-e, de mondta, hogy igen, mert sokkal jobban szeret még így is biciklizni, mint metrózni, meg várakozni. Vacsi után egy nagy tál pattogatott kukoricával bevetette magát az ágyba Star Warst nézni a laptopomon, megállapítottuk, hogy a második részben több női jedi is van, mert ez neki fontos, kicsit néztem vele a filmet meg közben kiteregettem, szal, tök hangulatosan telt az este. Fél kilenc fele éppen azt tervezgettem, hogy miként fogok gombalevest főzni a hűtőben lévő laskából, amikor csörgött a telefonom, hogy akkor lenne 6000 szó fordítás másnapra, vállalom-e? Miután megígértem az Atombarbie-nak, hogy másnap a magasbicóval megyek vele suliba, hamar elaludt, én pedig kb. fél 1-ig bírtam a melót, de addigra a nagyjával kész is lettem, engem sem kellett nagyon altatni.
Smoke it...
...like it was your last cigarette - mert ki kapott puha dobozos piros Marlborot a csajától karácsonyra, na ki? :-) Az utolsó puha dobozos piros Marlborot tíz évig őrizgettem az utolsó szállal, és amikor elszívtam az utolsó szálat, akkor már tasted like shit. Szóval most elszívtam az egészet, szerencseszállal együtt.
just another day at M.
"A múlthéten még nem léteztem. Csak a máról tudok"
"A világháború az úgy megmaradt az emberekben. A nagyapáinkban. Pedig most rosszabb a helyzet."
"Elviszed a csajodat biciklizni, akkor mindenki őt nézi, és téged irigyel. Ez hajtja előre a világot. Meg a pornó."
"Adj egy monti villát! Azzal baszom agyon."
Ha...
... most nem a döglődő mosógépemmel szopnék még mindig, akkor ide egy szép hosszú bejegyzést írnék, mert életem egyik legboldogabb három napja áll mögöttem. A élet szép.
kurvaanyád
Valahogy ilyen napok vannak mostanában. Kezdődött azzal, hogy a Kőbányain motoroztam, egy nő egy kis piros autóban tétovázás nélkül sávot váltott, amikor mellette voltam. Kezeltem a helyzetet, bár az MZ féktárcsája üt, meg a fékbetét is olajos az eldurrant első telóktól, tehát nem könnyű intenzív fékezésre bírni, aztán mellé gurultam. Már húzta is le az ablakot, hogy „jaj, bocs, nem láttalak”. Na és? A hullámtól is elnézést fogsz kérni? Tök rendi, hogy bocsánatot kér, de ez máskor máson nem biztos, hogy segíteni fog.
Aztán volt ez a kéretlen reklám SMS. Tudom, hogy szélmalomharc, de amikor egy bank vagy taxitársaság automatikus reklám SMS-t küld, én vissza szoktam írni, hogy nem örülök neki. Ezekre rend szerint nem jön válasz, de hát nem is várom el. Most is így tettem, valami hasonlóan udvarias szöveggel, hogy: „A kurva anyádnak küldjél reklám SMS-eket”. Legnagyobb meglepetésemre 5 perc múlva a taxitársaság újból üzentet küldött, így: „Miért, neked nincs anyukád?!”. Azért ez a pofátlanság netovábbja, még ha az én stílusom is kifogásolható volt. Ennek ellenére még egy válasz SMS-ben tájékoztattam arról, hogy édesanyám már nem él, de nem ez az ok, amiért morcos vagyok, hanem ez inkább a repülőtéri taxisok és a városban biciklivel közlekedők álláspontbeli különbségében rejlik, mindenesetre, most már tudom, mely társaság tükreit kell feltétlen letörnöm, köszönöm.
Ma reggel a magasbiciklivel jöttem be, és végigüvöltöztem a Petőfi Sándor utcát egy autóssal – a helyzet komikuma egyébként az volt, hogy ahogy egymás mellett mentünk, olyan magasról nem láttam be a vezető oldali ülésre, így arcot nem tudtam kötni az kiabálóhoz, s ő is csak maximum a pedálozó lábaimnak üvöltözhetett. Az történt egyébként, hogy párhuzamos parkolásból úgy jött ki, hogy engem majdnem elütött. Én éppen még ki tudtam kerülni, és hátrafordulva nem tetszésemet fejeztem ki. Erre utánam jött, és ezzel baszta fel az idegeimet: azért, hogy bocsánatot kérjen, mert nem látott, és megmagyarázza, hogy miért nem látott. Hogy abban a szögben lehetetlenség, és holttérben voltam. Az érvei leperegtek rólam, és elmagyaráztam neki, hogy autót úgy kell vezetni, hogy rendesen kilássunk belőle, és nem érem be egy bocsánatkéréssel, mert akár feküdhetnék most egy designos Demszky-karóval átszúrva is. Erre érvelési stratégiát váltott, amiből az „és különben is, ezzel a hülye biciklivel mész az úton” résznél már teli torokból üvöltöttem: „Micsoda?!!! A biciklim mérete akadályozza meg, hogy rendesen körbenézzen?!* Hát, nagyobb vagyok mindennél, engem aztán tényleg nem nagy kunszt észrevenni!” „De hát, a holttér...” „Nem, nincs holttér, tessék rendesen körbenézni és a visszapillantókat használni, nincs holttér, szerintem maga egyszerűen béna!” Itt azt hiszem, egy kicsit belegázoltam a lelkébe, mert majdnem sírva üvöltött vissza, hogy „Nem béna!”, aztán gázt adott, ezzel húsz méterre el is hagyott, egészen az Erzsébet térnél torlódó kocsisorig, ott pedig már én hagytam el, de már nem foglalkoztam vele.
Mindezzel én nem panaszkodni akarok, mert igazából nem éreztem magam rosszul, az ilyesféle helyzetekre eléggé fel vagyok készülve, az adrenalin ugrásszerű megnövekedését kifejezetten szeretem, az üvöltözés pedig egy formája a stresszoldásnak. Sőt, titokban abban reménykedem, hogy még ha ezek az emberek az adott pillanatban úgy is érzik, hogy teljesen igazuk van és mentesek minden felelősség alól, legközelebb és később talán egy kicsit körültekintőbben váltanak sávot vagy parkolnak ki, ha másért nem is, csak azért, hogy velem ne kelljen üvöltözniük. (Az SMS-re most nem látok tanulságot.)
*Figyeled? Én még ilyenkor is magázódom. Ez családi örökség, a szüleim is magázták egymást, úgy is veszekedtek végig a válás alatt.
in orderly manner
Szép rendezetten élek mostanában. Jóformán ugyanazt csinálom minden nap hétköznap - korán kelek, vagy néha, ha sok a munkám, inkább hajnalban és otthon is dolgozom egy kicsit, elmegyek dolgozni, általában motorra. Az irodában félnégy-négyig vagyok, akkor átmegyek a N. utcai lakásba és ott dolgozom tovább. Az elmúlt másfél hétben lényegében mást se csináltam, mint a gardróbszekrényt (kurvanagy, hát) és a konyhabútort szereltem össze. Általában 8 és fél 10 közöttig bírom (tegnap hamarabb végeztem, mert elvágtam az ujjam jól), akkor hazaindulok. Hazafelé veszek valami kaját, amit akkor már mindennek, csak kulturáltnak nem mondható módon fogyasztok el. Ilyenkor csevegek és cigizek egy kicsit az albérlőimmel, aztán mosok, mosogatok, fordítok még, ha kell, vagy lemegyek a garázsba szerelni valamit, ritkább esetben Star Trek-et nézek (muhha). A tegnap este egy kicsit mozgalmasabb volt, mert amikor éjfélkor feljöttem a garázsból kacsasütésből kifolyólag elég nagy füst fogadott a konyhában, de azért kezeltem. Fiatalkorú albérlőm le is jött, hogy ugyan tényleg annyira idegesítenek-e, hogy most már rájuk gyújtom a házat, de megnyugtattam, hogy nem ez a helyzet. Mivel nem tudott aludni, elláttam egy kis vodkával, ettől elálmosodott, aztán amikor egy kicsit hűltek az ételek én is elmentem aludni. Mióta érik, reggelente cseresznyét szedek, azt hordom be a gyerekeknek. És ma végre biciklivel jöttem. Még nem a magassal, pedig tegnap majdnem összeraktam, de az van, hogy a nyeregcsövet tartó cső merevítésének hegesztése kis puklikban átütött a cső belső oldalára, és egy óra kézi csiszolással sem tudtam elérni, hogy be tudjam dugni a nyeregcsövet. Mondhatnám, hogy majd ma este valami gépesített megoldással megcsinálom, de a fenti tájékoztatóból kitűnik, hogy kurvára nem mentem sehova esténként, még csak a M.-be se, ezért ezen változtatván ma igen, szerintem Tündérgyár.
hhh
Jövök hazafelé a terepjáróval. Este fél tízkor fáradtan, de nyugodtan vezetem hazafelé a terepjárót. Még lecserélhettem volna biciklire úgy, hogy visszamegyek az irodába, hiszen az idő is remek, de tényleg fáradt vagyok, azt hiszem most ennyit megérdemlek, fél tízkor pedig forgalom sincs, majd reggel lesz egy kis szívás, de ha nagyon akarok mehetek biciklivel, van még egy itthon (nem, a magasnak ma már nem állok neki). Az Expolrer azzal szórakoztat, hogy időről időre felkapcsolja valamelyik utastér világítását – ha a hátsót, akkor egy kicsit talajtornáznom kell vezetés közben, hogy leoltsam, de nem vagyok ideges. Nem vár otthon senki. Csak albérlők laknak nálam, ők nem várnak, csak ott vannak, ráadásul esztétikailag is kellemesek, lányok, fiatalok, tiszták, rendesek. Nem vár otthon senki. Ma nem vár otthon senki. Sőt holnap sem, és azután sem. Ha akarom, akkor sohasem. Akkor megyek haza fél tízkor, amikor akarok, sőt akkor is, ha korábban nem így terveztem. Sőt, mehetek korábban is, vagy később. Csak magamnak megyek haza. Akkoriban azt kérdezte a nővérem: „De hát, mi leszel? Remete?” Mondtam, hogy persze, nem, dehogy. Aztán most ez a koncepció mégsem tűnik annyira lehetetlennek. Ha akarok, miért ne? Ha akarok, remete leszek. Ha később nem, hát nem. Magamnak vagyok most. Ivarérett korom óta sosem voltam egyedül, kapcsolat nélkül. Na ja, kivéve egyszer, 12 éve, amikor kidobtak, és reménytelenül... izé, de az se tartott sokáig, meg akkor úgyse magával foglalkozik az ember. Most meg úgy vagyok egyedül, hogy az vegytiszta. Nem is vagyok egyedül, magammal vagyok. Szia Én! Gyere, foglalkozom veled is egy kicsit. Sőt, nem kicsit, most mindig. Elvégre bírlak. Most megkapod tőlem a hétköznapi amit csak akarsz, kényeztetlek. És én jól tudom, mit szeretsz, mit nem, ismerem a rigolyáidat. Minden reggel pont akkor lépsz az ágyból a báránybőrre, amikor pont akarsz, és ígérem a házikabátodat is mindig odakészítem, hogy csak be kelljen bújni. Este együtt csendesedünk el, pont olyan ütemben és ritmusban, ahogy mi szeretjük. Közben nézzük az órát, vagy nem. Vagy szeretnél filmet nézni? Nem tudod? Mindegy, majd kitalálod, addig ülünk itt csendben. Hozzád végtelen türelmem van.
day one
Tegnap 12:56-kor átadtam a házam az új tulajdonosoknak. Több szempontból is megpróbáltam megközelíteni azt, hogy hogyan is érzek én ezzel kapcsolatban, de szerencsére szomorúságnak még csak morzsáit sem éreztem, pedig próbáltam, hiszen elvileg úgy illene. Azt hiszem, még ha esetleg akadtak volna is ilyen morzsák, azok nem tudnak érvényesülni amellett, hogy tudom (az elmúlt hónapok ingatlanpiacának trendjeit nézve), meglehetősen jó áron adtam el a házat, illetve amellett, hogy mit érzek a jövővel kapcsolatban. Ja, meg különösebb érzelgősségre amúgy sem lett volna erő, mivel 2 hete napi 15 órákat dolgoztam hétvégén is, hol a N. utcai lakás felújításán (ahová Doktornőmék költöznek), hol a költözésen, hol pedig az irodában, mert közben azért pénzt is kell keresni. A költözéssel, illetve a dolgok felhalmozásával kapcsolatban írok valami durvábbat is, ha nem leszek józan, mert akkor könnyebben meg a káromkodás.
Ma reggel fél tízre majdnem 11 órát aludtam. Nem volt kellemes a hideg házban kimászni az ágyból, ráadásul úgy, hogy teát sem tudtam csinálni magamnak, de amikor kiültem a teraszra egy pohár szódával és az első cigimmel úgy éreztem, mintha egy tizenötezres fordulatszámon működő generátort kikapcsoltak volna bennem, ami szép lassan, az évek óta felvett lendületével egyre csökkenő teljesítménnyel zúgna, morogna, dübörögne, és a zúgás, morgás, dübörgés helyét a Nyugalom veszi át. Az elmúlt tíz évben persze ébredtem már fel egyedül, csendben, de a nyugalmat igazán az adja, hogy eztán ez már mindig így lesz. Nem lesz sivítozás, veszekedés, kiabálás, dübörgés, dolgok tönkretétele, felesleges dolgok folyamatos vásárlása, kötelező családlátogatás, elaprózott idő. Úgy látszik, a család számomra ezeket a dolgokat jelentette, pontosabban ezek a dolgok, amiken nem tudtam magam túltenni, amik folyamatos idegfeszültséget okoztak, amik miatt – és ez az én hibám – alkalmatlan vagyok erre, és amit előre megmondtam. Mostantól viszont ezek a dolgok nem lesznek, és mivel mindennek ellenére (nem tudtak megtörni, hah!) én szeretem a gyerekeimet és a Doktornőt, máris kevésbé nehéznek látom azt, hogy újra találkozzunk, ami valljuk be, az elmúlt sok évben nem nagyon fordult elő. Eltelik még néhány nap, és kifejezetten örülni fogok nekik, mivel nem mindennapi kötelesség.
Erősödő nyugalmammal aztán szépen biciklire pattantam, aztán autóba ültem, és bejöttem az irodába, hogy lezuhanyozzak, fogat mossak meg ilyenek, mert a decemberben igényelt ikervízórát a vízművek még mindig nem volt képes felszerelni, ezáltal kurvára nincs víz a házban.
schedule
kávé
Ma olyat csináltam, amit régen nem. Sőt, többet is, de a kávé a leglényegesebb. Szóval, alig emlékszem, mikor aludtam már addig, amíg jól esik (fél 11-ig), régen tekertem már be a városba vonatozás helyett (szerintem legutóbb a magassal valamikor ősszel), évek óta nem ettem a Burger Kingben, és a koradélutáni hazaérésem után régen nem csináltam semmit.
Amikor beértem a városba, volt még szabad fél órám, mivel bisziklivel jöttem, azt terveztem, hogy be fogok ülni egy kávézóba, és meg fogok tök nyugodtan inni egy kávét. A kora nyárias időt kihasználva mindenképp kiülősre gondoltam, mivel a kávéhoz nyugodtan, másokat nem zavarva (és tiltás alatt nem állva) dohányozni is akartam. A Nagymező utcában pont van is ilyen hely, bár amerikai/filteres kávét nem adnak. És az lett, hogy leültem, és rendeltem egy kávét. Tök nyugodtan. Miután a tekintetemmel a pincér tudatára adtam, hogy (kinézetem ellenére) magázzon, magázott, és a Verebes ült a mellettem lévő asztalnál. A kávé finom volt, kihasználtam vele és cigarettámmal a rendelkezésemre álló szabadidőt (örültem, hogy ennek a momentumnak épp a Verebes az egyik díszlete, hiszen gyermekkorom összes nagyon szeretett kabaréjának a konferansziéja, akit mindig csak az akkor fogható három rádióadó, illetve az azokról készült kazettafelvételekről és két tévéadóból (emlékszel, hogy mindig fogta a függönyt, és a gyűrődés egy idő múlva permanens lett) ismerhettem, de most valóssággá vált, ahogy a bécsi szeletet eszi). Aztán mentem segíteni Doktornőm lakását átvenni, ami viszont másféle és bonyolultabb valóság volt, hisztériával és felindultsággal, azonnali zárcserével, és… és…, de legalább megvan.
ilyen egy hétfőt!
Le kell írnom, mert ennyi jó dolog szerintem évek óta nem történt velem (és rossz nem) egy napon, nem hogy hétfőn. És nem elkiabálni akarom, főleg azokat a részeket, amik még nem valósultak meg, hanem jelezni szeretném az Égnek, hogy igen-igen hálás vagyok neki, és szeretnék nem attól tartani, egy ezek a jó történések valami nagyon rossznak az előzetesei. Kérlek.
Szóval több mint egy hónapja gyötrődöm ezzel az albetétesítéssel, ami feltétele a ház eladásának, a vevőim hitelfolyósításának, beadtam egyszer, hiánypótóltam egyszer, visszadobták egyszer, újra be kellett adni, ahhoz építésügyi hatóságra járni, idegeskedni, a sürgősségi ügyintézésért vagyonokat fizetni, és még mindig nem bízni a bürokráciában, és akkor délelőtt az a telefon ért, hogy a földhivatal bejegyezte az albetétesítést. Ez azt jelenti, hogy hamarosan mi is fizetni tudunk, és hogy hamarosan spurizni kell a házból – ami azért jó, mert sokkal könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban költözget az ember, ha már konkrét határidőket lát. Meg egyáltalán, pont került egy nehéz szakaszra.
Aztán, annyi melót kaptam még a múlt hét végén (ami önmagában is szintén jó), hogy eléggé nem volt szép tőlem, hogy nem dolgoztam a hétvégén, mert így nyomasztóvá kezdek válni a határidők. Ugyanakkor ma annyit dolgoztam, és olyan szerencsésen jött ki a Trados nyújtotta lehetőségek, hogy ahelyett, hogy ma egész éjszaka dolgoznék, már most abbahagyhatom, és alhatom. Sőt, a héten sem - pedig úgy nézett ki - kell éjszakáznom többet. Ezt azért elsősorban a Tradosnak köszönöm.
Ahhoz nincs is semmi hozzáfűzni valóm, hogy magasbiciklivel jöttem be, az maga a boldogság.
Van ez a Shimano cipő, amibe beleszerettem, de ami 2009-es modell, 2010-ben már alig hoztak be belőle, idén meg egyáltalán, és semmilyen más típus vagy márka nem elégíti ki azt a tökéletes szerelmet, amit e modell iránt érzek. Na, erről találtam ma és pont az én méretemben egy apróhirdetést és még meg is van. Ez most még függőben, e-mail váltások folyamatban, kérlek Ég, ne hagyj el, még, csak a cipő meglegyen.
Itt van Idu és jól érzi magát.
ain't easy
Gyerekkoromban gyakran erre aludtam el. De hát, mire, ha nem másra :-)
szere
Végül is ma kénytelen voltam megcsinálni a Fixit. Kénytelen is meg volt is rá lehetőségem, mert korán jöttem haza. Idén asszem ez az első alkalom (a keddeket kivéve), hogy világosban értem haza. Ennek megörülve, meg mert láttam, hogy a kuka (a holnapi elvitel előtt) szinte teljesen üres, gyorsan kirámoltam egy csomó cuccot a „régi” (ahh!) műhelyből bele. Aztán elvonultam a garázsba (új műhely), és nekiláttam a Fixinek. Hát igen, inkább annak, mert a Csóti közepét egyszerűen nem volt bátorságom megjavítani, sőt egyáltalán nekilátni szétszedni (rozsda, rozsda, rozsda – ja, a rozsda miatt a homlokcsőről is lejött már Tyttö körömlakkjával felírt „Csótány” felirat, múlik az idő rendesen). A Fixire a defekt megjavításával egyetemben raktam egy új másik, kevésbé használt külsőt, aztán szétkaptam a közepét: vörös színű zsírmaradvány volt benne, de szerintem még éppen időben cselekedtem a Campa állagmegóvása érdekében. Aztán nekiláttam aa bicójának, és pikk-pakk ki is cseréltem a tengelyt, de nem volt hozzá anyám, majd holnap folytatom. aa-nak nagyon szép bicója van meg dekoltázsa is, és ez esztétikailag igen jól hat rám bicikliszerelés közben, mintegy motivál, ha rágondolok. Esztétikailag. Egyébként én tudtam ám, hogy aa bicóját nem tudom befejezni ma, csak még nem mertem hozzányúlni a láncfűrészhez, ami vasárnap megállt, mint a hal szeme. De mivel elfogyott a tennivalóm, azt is meg kellett csinálni. Végül is, nem volt olyan vészes, miután kitisztítottam (azóta azzal a fűrészporral fűtök, amit kiszedtem belőle) vissza tudtam kapcsolni benne a biztonsági féket, remélem mindenki örült annak, hogy este fél tízkor járattam egy próbakört a háromésféllóerőset. Eközben valamikor bejöttem vacsorázni. Nem nagyon akartam én, csak hát, végül is az ember itthon lakik. Nem is volt rossz, csak nem szeretem megszakítani azt, amit csinálok, mert utána nehezen indulok újra.
Még mindig kicsit zsibbad a gerincem, a derekam táján meg lejjebb, de ott lejjebb inkább olyan jófélén.
note to myself
Amikor alapból rakok össze valamit - ez általában bicikli vagy motor, esetleg Trabant – úgy vagyok vele, hogy amíg fel nem épül az egész, csak úgy lazán húzom meg a csavarokat, és csak aztán a végén rendesen. Mert közben, meg utána kiderülhet, hogy valami mégsem stimmel úgy, ahogy kellene, kihagytam valamit, egy alátétet vagy tömítést, és hogy akkor ne kelljen megint izomból bontani. Ennek és az én szenilis hülye agyamnak köszönhetően, viszont megvan az az eredménye, hogy néha menet közben leesik az MZ-ről a karburátor, vagy a fixin az első skidelénél elfordul a hátsó kerék. Szóval csak azt akartam megjegyezni magamnak, hogy a műhelyembe ki fogok rakni egy nagy táblát az ajtó belső oldalára azzal a felirattal, hogy „húzd meg a csavarokat!”
(Idu, a saját érdekedben, péntek hajnalban, lécci küldj egy ilyen tárgyú SMS-t nekem)
ritkán
Korábban gyakran írtam le, hogy "az élet szép". De ritkán, hogy azért, mert nehéz.
várakozom
Várakozom, és addig nincs is annyira kedvem írni, míg nem tisztázódik a helyzet/helyzetem/helyzetünk. Várakozom arra, hogy kifizessenek a vevőim, hogy abból kifizessem a Doktornőmék lakását, hogy aztán… hogy aztán, mi legyen. Hogy aztán legyen időm magamra, legyen időm ránk, Idura. Én elvagyok a várakozással, advent child vagyok per pillanat, erőt és biztonságot ad a jövőbevetett hitem és remény, még ha előreláthatólag nem is pontosan úgy alakul majd, mint számítottam. De ebből legalább tanulok, meg nagyon sokat tanulok Idutól. Ezen sokat gondolkoztam, hogy mennyire fontos nekem Idu, meg arra, hogy miért. Kívülről tekinthető lenne úgy, hogy kapaszkodó, hogy egyedül lenni nem akarok, de ez nem így van. A dolgok, az emberi dolgok mindig sokkal összefonottabbak, mint gondolnánk. Lehetne azt mondani, hogy Iduba kapaszkodom, de lehet azt is mondani, hogy ha nem ismerem meg, akkor nem jutok el idáig – ez meg már túlmegy a logikai következtetéseken, utaltunk rá, beszéltünk róla, inkább sorsszerű. És ha lerendezem a dolgaimat, elrendezem, megváltoztatom úgy, olyanra, amilyenre én szeretném, akkor is ott maradok én, aki habár sokat tanult az elmúlt egy éven, én, aki a legnagyobb problémám vagyok magamnak. Saját magam szörnyetegeivel kell megküzdenem, a lustaságommal, a félelmeimmel, az ebből eredő alkoholizmusommal. És ördögi kör ez, mert az előző mondatot korábban nem tudtam volna leírni, ha nem történnek velem meg azok a dolgok, amik az elmúlt egy évben. Ezért például hálás vagyok a sorsnak. Tiszta akarok lennie (na, legalább, fiam, a szándék megvan) minden szempontból, de azt is látom, hogy irdatlan meló lesz. Miattam.
Akkor most hírek:
Reggel, miután az Atombarbie-t elvittem suliba (hogy a kurvaéletbe, a benzinzabáló terepjáróval kellett, mert a Cucuki vizsgázik, és ezért haza is kellett hozni azt), letekertem a vasútállomásra. Amikor odaértem, mint baljós árnyak jöttek az állomásról felfele a népek – 8:10-kor mondták, hogy bemondták, hogy a 7:43-as 8:30-kor fog érkezni. Nem voltam körültekintő, általában mielőtt elindulok, megnézem a MÁV weboldalát, most nem, szóval tekerhettem fel az állomásról, mielőtt megkezdem a 23 kilcsit. A bajszom-szakállam megint összefagyott, de alapjában véve nem volt rossz. Közben kigondoltam, hogyan fogom kibekkelni a The Slovakia Experimentet a nyári cipőben: egyszerűen felhasználom a maradék ruhákat, csinálok belőlük nagy fáslikötést a lábamra. Van fekete is. Meg esetleg beáztatom fölmelegített zsírba, hogy állja a vizet. Ronda és büdös lesz, haha. Megálltam minden benzinkútnál, hogy a kéztörlőbe fújjam ki az orromat, mert én ilyen nyápic vagyok, nem csulázok az útra. Aztán snitt, leültem a számítógép elé és 7 órán keresztül szoftver lokalizáltam. Izomból, hogy legalább négykor végezzek, hogy mehessek Iduhoz egy kicsit. S ez a kicsit a baj, szerintem, amit mondtál, hogy fáj: annak fényében, ahogy legutóbb voltunk, hogy volt időnk egymásra, ezek ilyen lopott percek, nem jók. De legalább nekem sem volt jó, mert totál felizgattál, ahogy a hasamat simogattad (mindegy, itthon én is megoldottam magam). Hazafelé a vonaton a bringavagonban nem volt fűtés, de még tudtam venni egy sört, és a telefonomon van Soliter. Itthon a vacsoránál jutott eszembe, láttam meg, hogy tegnap nem túl józanul nem kicsit felzabáltam a sült csirkét – még jó, hogy olyankor is gondolok az Atombarbie-ra, a combot meghagytam neki, nekem meg már csak a lerágcsálandó csontváz jutott. Meg rizs. Doktornőm migrénes állapotban leledzik, hamar, a gyerekekkel elment aludni. Ez könnyebbség mindkettőnk számára, mert ő ki tudja aludni magát, én meg… énnekem meg van időm ezt a… blogbejegyzés megírnom.
kö(n)nyű
A három centis porhón az autók által frissen hagyott nyomon szépen siklik a 622/23. Hajnalban. A hó miatt a sötét sem olyan sötét és csend is van, főleg, hogy jelenleg a lánc is olajozott. Háromnegyed hatkor itt vidéken kurvahideg van, de legalább szél nem fúj, kicsit szállingózik a hó. Igen, én is nagyon élvezem a tekerést a hóesésben a havon, a havon szépen siklik az országúti gumi, a letaposott havon, egészen addig, amíg minden előjel nélkül ki nem csúszik az eleje, és odabasz. De valahogy nem vette el a kedvemet ez sem, hiszen viszonylag puhára estem, a hó miatt is, meg mert végre sok ruhát vettem fel magamra. Vagy meg mert nem volt időm, ezen gondolkozni, hiszen a vonatot nem szabad lekésni. A vonat persze nincs ilyen dolgokra tekintettel, 10 percet késett, és akkor ott már a szél is fújt, és megértettem, hogy nem vettem fel magamra elegendő ruhát, ráadásul még mindig nyári cipő, hiába három zokni.
Aztán, mintha napközben még csak egyre hidegebb lett volna, éppen csak a belvárosban mentem kétszer 3 kilométert, és majd halálra fagytam, pedig. És akkor el is kezdtem aggódni I. miatt, hogy nem-e fagy halálra egész nap a biciklin, aztán most meg négy órája nem érem el telefonon, szóval biztosan halálra fagyott, vagy elgázolták, de persze ilyen sejtelmeknek nem hiszünk, lehet, csak kurvára elege van belőlem, és nem akar velem beszélni, de legalább él. Vagy éppen a Doktornőmmel kávézik, haha. Na, mindegy, nehéz napom volt.
Volt benne iramtempójú fordítás, egyesületi cucc, egyéb meló, várositerepjárózás, gyerekek begyűjtése, itthon is dolgozás (gyereke mellett, bah).
Még mindig nem tudom elengedni magam, pedig igazán megtehetném. Valami miatt mindig paráznom kell, pedig most nem annyira rossz, sőt egészen rózsásnak látom a jövőt. Na jó, a rózsás az túlzás, mindenesetre elég nagy előrelépés, hogy jövőt látok. Szóval ez már önmagában okozhatna egy kis megkönnyebbülést, de úgy látszik sok év beidegződése nehezen múlik, legalábbis nem egyik napról a másikra.
Oh well, akkor most bontok még egy sört, oszt nézem a Lét elviselhetetlen könnyűségét videón.
tényszerűen
Azok kedvére írok egy kicsit, akik azért szokták megnézni a blogomat, hogy megtudják, mi van velem. Meg mert kedvem van írni, azért is. Elég rendszertelenül és hiányosan írogattam ide már jó ideje, nem is tudom, milyen időtávlatot kellene összefoglalnom, de az hiszem, az elmúlt kb. fél évemet legmeghatározóbb tényezője az, hogy „válok”. Minthogy törvényesen összeházasodva nem vagyunk, technikailag nem érvényes ez a terminus, gyakorlatilag viszont pontosan fedi a valóságot: azaz szétköltözés, vagyonfelosztás. Mivel eleve is el akartam adni a házam, ebben nem hozott nagy fordulatot, csak annyit, hogy nem egy, hanem két ingatlant kell belőle csinálni. Ezen most egész jó úton haladunk. A házrészemre, ami csak az enyém, már van vevőnk, le is foglalózta, Doktornőméknek (minthogy a gyerekek vele maradnak) pedig találtunk egy igen remek, tágas, napfényes lakást a belvárosban, amit még ha nem is foglalóztunk le, de vételi ajánlatot adtunk, s azt egy kis alku után megerősítettük. A karácsonyt még biztosan ebben a házban töltjük. Együtt. Ez utal arra, hogy a válás nem tányérdobálós, haragos. Szeretem én a Doktornőm, csak nekem nem működik ez a család dolog. Nyilván, többszörösen elvált szülők gyereke vagyok, mondják, nem kaptam meg a mintát.
Van egy barátnőm (ilyenkor szokták az engem ismerők megjegyezni, hogy „hogyhogy csak egy?”), akit szeretek. De leginkább, a jelenlegi helyzetet tekintve, szeretnék. Meg persze olyan mahnós módon, ahogy szoktam, de azt nagyon. Nyilván nem egyszerű ez most, de úgy látom, kitartás van.
Nekiláttam az ötödik biciklim megépítésének. Ez egy RIH vázas Shimano/Campa szettes, minőségi, de azért igénytelenebb, zúzásra való gép lesz. Most van szinterezőnél a váz.
Tegnap találkoztam Noémivel. Több, mint egy éve nem találkoztunk, nem kommunikáltunk, még mindig nagyon szeretem. A válásban talán az lesz az egyik legjobb, hogy időm lesz a barátaimra. Őtőle tudom, hogy X. gyereket vár. Nem tőlem. Vele is akkor találkoztam utoljára, amikor „szakítottunk”, ennek is több, mint egy éve. Ezzel kapcsolatban két gondolatom van: igazolva érzem az akkori döntésemet, hogy szakítottam vele, nagyon remélem, hogy boldog lesz, bár kicsit aggódom is, hogy ilyen hamar történt ez, remélem, nem menekült valamibe. A másik, hogy nem szeretem, ha végleg lezárul egy korszak, de azért lássuk be, nem lehet minden nő midig az enyém egy kicsit.
Karácsony közeleg, esik a hó, ilyenkor mindig érzékenyebb vagyok. Borzasztó gyorsan múlik az idő (amikor Atombarbie jön le az emeletről, már meg kell várnom, hogy a lépcsőn a feje is láthatóvá váljon, hogy biztosan tudjam, nem a Doktornőm jön-e le). Kint álltam a teraszon, cigiztem – nagyon szeretem a hó és a dohányfüst szagát együtt – és arra gondoltam, hogy hosszú évek óta először teljes mértékben azt fogom csinálni, amit akarok, és nem fogok/akarok olyan dolgokat csinálni, amik nem működnek. Nagyon várom már.
a magasbicikliről
Akkor írok a szerelmemről, az egyetlenről, akivel mostanában egy ideig fizikai kontaktusba is léphetek. Az úgy kezdődött, hogy eleinte inkább ellenszenvvel néztem a magasbiciklit, ami inkább egy kicsit irigységben gyökerezett, minthogy én ugyan nem vagyok olyan bátor, meg már öreg is vagyok hozzá. Aztán (a Facebookon) megláttam Wackor magasát, ami gyönyörű (ráadásul fix), és akkor már tudtam, hogy nekem is kell, lesz egyszer ilyenem. Persze a ház körüli munka, meg az egyéb szerelések, megamiafaszom miatt soha nem volt időm, hogy konzultáljak a nagyokkal magas építés ügyében, vagy hogy egyáltalán eljussak oda, ahol építeni segítenének nekem. De a tervet sose vetettem el, ezért jól jött, hogy a Benji lomtalanított, én meg hordtam el onnan a biciklivázakat, azzal a szándékkal, hogy majd azokból építek. Ezt mondtam is a Benjinek, ő meg hirtelen betámadott azzal, hogy miért nem veszem meg az övét, neki úgysem kell, akar építeni magának egy nagyobbat. Olyan árat mondott, ami mellett azonnal igent mondtam. Szóval, lett egy magasbiciklim még mielőtt valaha is ültem volna egy ilyenem (ez a kezdet egyébként kísértetiesen hasonlít a fiximmel kötött kapcsolatunkra, az is előre, agyban dőlt el).
A kezdet:
- Benji, azért had próbálom ki, meg esetleg adhatnál egy kis tanácsot arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell vele elindulni.
- Gyere, először a három sörödre még meghívlak egy Unikumra is.
Második nekifutásra sikerült is felszállnom rá anélkül, hogy elestem volna. Asszem, ez elsőre sokaknak nem menne, de én verseny szinten talajtornásztam. És amikor fent voltam, akkor már nem csak agyban, hanem mindenestül szerelmes voltam a magasba. Fönt vagy (you are high :-)), olyan, mintha repülnél. Aznap este, még egy-két sör után a csajom segítségével el is vittük a M.-ből úgy, hogy egy másik bicikliről toltam. Aztán a Práter utcától élesedett a dolog, mert onnan már csak magassal, és volt 17 percem, hogy elérjem a vonatom a Keletiben – szerintem az unikum nélkül nem ment volna.
Snitt, mivanmost:
Azóta kb. 250 kilométert tettem bele, beleértve a múlt szombati alleycatet is. Magasban más a világ, a város, és minden. Elindulni hamar megtanulsz, leszállni is, ez utóbbival kapcsolatban nagyon fontos, hogy tökéletesen megszabadulj attól a reflexedtől, hogy amikor megállsz, oldalt lerakod a lábad. Egyszer csináltam csak ilyet, de akkor még csak itt a külvárosban gyakoroltam, nem esel el, csak hosszan eldőlsz, vagy olyan erős hogy ne ess – viszont ez a mozdulat várossal nem kompatibilis, mert mondjuk, ha az autók között próbálod meg megcsinálni, akkor a minimum, hogy a melletted álló autó ajtóüvegébe belebaszod a pedált. Mint ahogy a féktelen fixizés, de még jobban úgy, ez is előrelátást igényel. Nem akarsz minden pillanatban megállni-leszállni, tehát inkább nem akarsz megállni, vagy kiküszöbölöd a leszállást. Ezzel kapcsolatban újra értékeled és ismered meg a szokásos útvonalaidat. Megismered az oszlopokat – a forgalomirányító táblákat, lámpákat, a dupla magasságú szalagkorlátokat, a parkoló buszokat, mindent, aminek neki tudsz támaszkodni. És azokra tervezel. Meg már nem mindegy, hogy csak, oh, mekkora voltam, hogy elértem ezt a zöldhullámot, hanem mekkora vagyok, hogy összekapcsolom – lassításokkal – az összeset. Ez talán egy kicsit bonyolultnak tűnik így kívülről, de ma például 20 kilométert tettem meg a városunkban úgy, hogy egyszer sem kellett leszállnom. Igen, lehet, hogy egy kicsit agymunka, de legalább kondícióban tart. Eleve biciklire sem azért ülünk, mert lusták vagyunk. És nem győzöm hangsúlyozni az érzést, hogy ott vagy fent! Az autók a lábaim alatt vannak, a legtöbb furgon felett ellátok, a buszokon ülő széplányokkal egy magasságban vagyok és mosolyognak rám, a kamionosokkal pacsizom, a Lánchídról látom a várat és a Dunát, olyan kertekbe látok be, amelyekbe eddig soha. Veszélyes – mondják sokan. Rám nézve nem – mondom én. Mert miután megtanultam fel- és leszállni róla, vannak előnyei is a normál biciklihez képest: a kocsisorok között sokkal jobban elférek, mert a tükrök magasságában nem a kormányom van, hanem a pedál, ami sokkal keskenyebb. Aztán meg, figyelnek rám, figyelnek az autósok is, lassítanak, elengednek. És igen, nem rám nézve veszélyes, hanem inkábba az autósokra. Két példa: A Krisztinán mentem, amikor a belső sávból stroboszkópszerűen villogott rám a vaku, a sofőr két kézzel fogta a fényképezőgépet és úgy fényképezett, vagy ma reggel, amikor egy olyan mobiltelefonról fényképezett a sofőr, amin rajta volt a tappancsos szélvédőre rögzíthető tartó (gondolom nem sikerült kivenni e telefonját onnan, inkább leszedte azt). Szal, én tényleg félek, hogy emiatt valaki bele fog menni az előtte menőbe.
Most itt valami szép befejezést kellene írnom, de nem tudok, mindegy, próbáld ki a magasbiciklit. Egyelőre nekem a boldogságnak két keréken négy fokozata van, ebben a sorrendben: motor, bicikli, fixi, magasbicikli.