az adrenalin amnéziát okoz
Furcsa dolog ez az adrenalin-éhség. Amikor derékig hó alatt, kicsavart lábakkal, a snoawboard által odabetonozva egy törpefenyőbe kapaszkodsz a majdnem függőleges hegyoldalon és az arcodra fagyott bajuszod alól köpködöd ki a havat a szádból, akkor megfogadod, hogy nem, legközelebb tuti, hogy nem itt jössz le, csak a kijelölt pályán mész majd, és szépen öregurasan siklasz le. Aztán, amikor újra a síliften ülsz, nézed a hegyoldalt, és már emléknyomok sincsenek benned arról, hogy alig húsz perce milyen helyzetbe kerültél, hanem azt tervezgeted, hogy az előbbihez képes milyen útvonalon fogsz megpróbálni újra lejönni, merre kerülöd ki a fákat, melyik gerincről indulsz, és persze eszed ágában sincs a kijelölt pályán menni. (Azé kíváncsi vagyok, tavasszal hány sítalpas geci teteméről olvad le a hó a Solisko alatt :-))
Asszem...
...elhoztam mindent a motoron, ami 4 nap snowboardozáshoz szükséges (a chilisbab konzervek a táskámban voltak).
végül is, nem jártam még itt
Régen álmodtam, most igen. Egy kertvárosban sétálok csak úgy, a séta kedvéért. Egy rendszeres megrendelőnk vagy fordítónk háza előtt megyek el, az előkert körül nincs kerítés, olyan amerikai típusú ház. Beugrom hozzá. Apám korosztályú férfi, 15 évvel ezelőtt. Nyolcvanas évek haj, kicsit hosszú, néhány ősz hajszál, bajusz, fémkeretes szemüveg. Dohány és kávé szaga van. Üzletről beszélünk, de nyitva maradnak a kérdések. A hálószobából a felesége jön ki hálóingnek használt nagy pólóban. Egy fiatalabb nő is van vele, virágos ruhában, mindkettőjüknek rövid szőke haja van, a fiatalabbnak egy kicsit hosszabb. Nevetnek, már ittak. Hármasban szoktak lenni, vagy csak a nők ketten. Mennék, nem akarok zavarni, de marasztalnak. A fiatal kávéval kínál, menjünk a konyhába. Jó. A folyosón hátranyúl, hogy a kezemnél fogva húzzon. A fenekén feszül a ruha, kicsi, de formás melle van. Ahogy a konyhába érünk, egymásnak esünk. A ruhát le sem veszi, nincs rajta bugyi, nagyon nedves. Óvszert keresek, de előbb egy csomó kacatot ki kell dobnom a zsebemből. Felhúzom, nagyon akarom. Felteszem a konyhapultra, úgy. Nagyon jó. A nyitott ajtón keresztül, a folyosón át összetalálkozik a tekintetünk az asszonyéval. Már a férjén van felül, nevet, jó ez így. Aztán a nő testét nézem, élvezem, meg közben körbenézek a konyhában is, végül is, nem jártam még itt.
megjegyez
Mondhatnók azt is, hogy némiképp leült ez a blog, pedig hétfőn közel álltam ahhoz, hogy egy dokumentáló jellegű postot is írjak, mert akkor már pont két hétvégét is archiválhattam volna, amelyek pedig tökéletesen megegyeztek egymással, sőt a köztük lévő hétköznapok is, így aztán két legyet üthettem volna egy csapásra. De nem. Tulajdonképpen arról van szó, hogy kaptam egy kurvanagy munkát, ami nagyon jó, ugyanakkor rám nézve egy kicsit bénító is, mert már most parázok a határidő miatt, hiszen azok tartása még csak-csak megy, de addig a munka megfelelő ütemezése nemigen szokott menni. Plusz egy előadást is kell majd tartanom, ami nem olyan nagy baj, de ez esetben különösebb tartalom hiányában, így aztán a felkészülés négyszeres munkával jár, mintha volna tárgyam, mert én a semmiről nehezen beszélek folyékonyan. Ezenkívül megjegyezném még, hogy az elmúlt hétvégéken munkával nem foglalkoztam, viszont először felhasogattam 1,5 köbméter fát, aztán megmetszettem a gyümölcsfáimat (most jut eszembe, a körtét elfelejtettem, baszki), és szemmel látható rendet tettem a portánkon (azóta szerintem a macskánk nem mindig biztos abban, hogy tényleg haza jött-e).
Meg egy kicsit be is vagyok lassulva. Sokáig gondolkoztam, hogy miért lehet ez, aztán hirtelen fölismertem, hogy hát ez bizony biztos a tavaszi fáradtság, van mire fognom. A valóság azonban az – mint ezt a mai nap is jól illusztrálja – hogy a tavasz még nem jött el, szal’ nincs jogom a tavaszi fáradtsághoz, ezt buktam. Az viszont biztos, hogy elfáradt a télállóságom – fázom a motoron, fázom a biciklin, pedig volt idő, hogy mínusz 10 fokban is felhajtott plexivel mentem, meg egy szál nadrágban tekertem, nemhogy jégeralsóban, térdmelegítőben és lehajtott nadrágszárral. Most még akkor a hét végén néhány napra elmegyek snowboardozni, de ezzel legyen is vége téli szezonnak, jöjjön a langyos szellő, nyíljon az aranyvessző, jó?
fiamról, lányomról
A Vova napi szintű szókincse:
Am-am (anya), mamma (enni), ap-pa (apa) brum-brum (motor, bicikli), kaku (kakaó) bőee (valami rosz, gusztustalan, kaki), av-av (kutya), míjáám (macska) árrr (oroszlán), dinng! (odaverte magát valamihez), hu-húú (bagoly vagy Thomas, a gőzmozdony) és dídzel (dízel). Dízel, vazz.
Atombarbie-val tornászgattunk az este, egyszer csak, úgy mellesleg megjegyzi:
- Nézd csak, Apuska – ezzel megállt előttem, majd eltűnt a látómezőmből. Simán, nyújtott lábbal lecsúszott spárgába a parkettán. Angol spárgába, vazz, mint a kung-fu filmekben. Én nem tudom másfél évig mi a szart csináltak baletten, de ezt eddig nem tudta, az ziher.
tized
Hát ez hatalmas ötlet. Ha tényleg megvalósítják, elmegyek megnézni, hogy művelnek földet az újpesti népek. Mindenesetre, ha másra nem, arra jó lesz, hogy hozzájáruljon a parlagfűmentesítéshez. Csősz lesz-e?
if ingested
"...contains ingredients which promote clitoral sensitivity and may increase a woman’s sexual satisfaction. ... is safe if ingested."
Nana! Én leginkább informatikai fordító vagyok, megnézhetnék milyen szöveget adnak nekem, nem csak a megrendelőt. Valaki egy szép, modoros fordítást ide a kommentbe?
szerelmetes lakatok
Közel két éve már, hogy az Erzsébet téren, a volt buszpályaudvar oldalában nőtt fa agyoncsapott egy öregasszonyt. Ilyenkor annak rendje és módja szerint vizsgálatok, aztán megtorlások indulnak a Főkert részéről, akkor is így történt, és hogy az intézkedések eredménye jól látható legyen, napokon belül le is kaszabolták az átlós sétányon lévő vénséges-vén, a gyalogosokra rendkívüli kockázatot jelentő két fát. Szinte minden nap arra járok, én megértem, ha egy belülről korható fa veszélyt jelen, azt vágjuk is ki, de ezt a két, szinte még csemetét sajnáltam. Persze, a felelősségteljes és jövőbetekintő parkosítás jegyében ültettek helyettük két tényleg-csemetét. Az egyik köré pedig emeltek egy vaskos, három oldalú, ilyen posztmodern designú rácsot, ami pedig pécsi-lakatos-rács szindrómát kapott (azé' az a biciklilakat ott kép alján az fáj, 'ázz). Megjelentek rajta a kisebb nagyobb lakatok. Nem vagyok a koppintás híve, de Pécs ölég messze van, hogy oda járjon le mindenki lakatolgatni, és azért ez mégiscsak spontán jelenségnek tekinthető Budapesten, mert ilyet eddig itt nem láttam sehol. Meg aztán, szívmelengető is reggelente látni, ahogyan szaporodnak a lakatok. Aztán egyszer, úgy egy hónapja láttam, hogy a rács megroggyant, talán eltört az egyik lába. Na, ennek itt lesz vége, gondoltam, javításra úgyse lesz pénz, a megrongált dolgokat csak el szokták bontani. Rövidesen így is lett, a rács eltűnt. A jelölőhely nélkül hagyott szegény szerelmesek azonban nem adták fel, elkezdtek a facsemete ágaira lakatolni. Szomorúan néztem a vékonyka ágakon szaporodó lakatokra, nem lesz ez így jó, a fa nem fogja bírni. Valaki aztán ki is írta rá egy fóliába csomagolt A4-es lapra, hogy „Ne lakatolj rám, mert meghalok”. Ma reggel valami teljesen érthetetlen és városüzemletetésünktől szokatlan látvány fogadott: a rács visszakerült a fa köré, eredeti állapotában, ráadásul látszólag az összes korábban felrakott lakat a helyén van! (A fáról a lakatokat levágták.) Mi a szösz?! Köztereinket olyan sután, hellyel közzel, vagy egyáltalán nem gondozó adminisztrációnkban ki gondolt a szerelmesekre? Nem tervezem, hogy a közeljövőben magam is elhelyezzek ott egy lakatot, de azért kedves-meleg érzés ez nekem arra biciklizve.
hétfő a javából
Új kalandokban gazdag, ugyanakkor természetéhez híven szopatós hétfő reggel. Kitaláltuk, így, hogy ha már a nagyapjától rollert kapott az Atombarbie, eztán járunk majd rollerrel iskolába. Eddig ez úgy volt, hogy én reggel autóval elvittem, majd hazajöttem, átszálltam bicóra vagy motorra, s úgy jöttem dolgozni (ha bicóval, akkor persze vonattal is). A suliba simán rollerrel nem lehet elmenni, mert 4 km, Ezért megyünk egy megállót vonattal. Jó az, mert az állomásig csak lefelé kell gurulni, s a suli felé is sík vagy lejtős a terep, meg nem nagy táv. Az állomásunkra rendben és időben leértünk, habár azt nem tudom mi a franc van egy elsős táskájában, hogy van vagy 15 kiló, de Atomborbie-t ez úgy tűnik, nem nagyon zavarta. Én nem vagyok egy lógós fajta, sőt kifejezetten rosszul érzem magam, ha jegy nélkül utazom, a helyzetet pedig bonyolítja most az Atom is, fölvázolom: Az állomásunkon nem lehet jegyet venni, nincs ott semmi csak bogáncs és kórók. Nekem van bérletem, ez rendben van. A bicóra, ha jön a kalauz veszek jegyet a Keletiig, az is rendben szokott lenni. És akkor most jön az egy megálló problematikája: 4 perc a menetidő, tehát, ha jön a kaller - persze jött - ennyi időnk van az Atombarbie-nak jegyet venni (a bérlet nem éri meg, nagyon nem), és jegyet a bicómra egy megállóig. Mire elkezdett lassítani a vonat, még csak kérdéseket tettem fel a kallernek a bicójeggyel kapcsoltban, az Atomig el se jutottunk. Szóval, az nem megy, hogy most megveszem a bicómra a Keletiig, leszállok, majd egy következővel továbbmegyek. Illetve megy ez is, de akkor be kell mennem a forgalmistához igazolást kérni az utazás megszakításáról. A kaller átlagosan két perc alatt nyomtat jegyet. Végül csak legyintett, és hagyott minket (félig) potyázni, mert akkor már beértünk az állomásra, és le kellett szállni (persze találkoztam már olyan kallerrel is, aki ha törik, ha szakad végig csinálja procedúrát ott a peronon is, addig nem meneszti a vonatot - de csak eggyel). Tehát, ha jön a kaller, vagy van probléma, vagy gyors felfogású, és átlátja a helyzetet, és hagy minket békén. Ha nem jön, akkor jó. Mondom, nem vagyok egy lógós fajta, de azért ez egy kicsit túl bonyolultnak tűnik, talán csak egy cseppet bonyolultabb, mintha autóval vinném a gyereket iskolába.
Eztán jött még egy kis szopatós rész. Az Atombarbie-t rendben leraktam a suliban. Be is mentem vele (a bicómat kint lezártam), hogy megmutassam, hogyan zárja le a rollert a szekrényében (lopnak ám mindenhonnat). Aztán ültem majd’ fél órát a suli előtt, szép csendben megvártam, míg a Doktornőm utánam hozza a lakatkulcsomat, amit még pénteken a motorban hagytam.
Azért azonban nevettem is egy kicsit befelé. Örülök ám ennek a bringás rajzásnak, sok érdekes embert látni ilyenkor, s öltözködésükben gyakran nem kötnek kompromisszumot a bringás praktikussággal. Szal, az Erzsébet téren ment keresztbe ez a bölcsész-művészféle fiatalember régi, csomagtartós országúti-tracking keverékkel, sálban. A sálnak egyértelműen csak díszítő funkciója volt, mivel nem tekerte a nyaka köré csak úgy lazán, egyszer átdobta a vállán, viszont olyan hosszú volt, hogy mindkét vége bőven leért a térdéig. Nevettem, ahogy a lelki szemei előtt lejátszódik az a jelenet, amikor a hátsó kerék bekapja a sál végét, ebből kifolyólag a fiatalember egy szép íves hátast dob, és hogy meg lesz lepődve akkor.
Na de, azért bringával menjen mindenki mindenhova!
yet again
Sex...
...is good for you. It simply makes you feel better, no matter what condition you are actually in. So have it when it is available to you. Don't think. Got sex?
lehet, hogy egy kicsit spártai
Atombarie úgy döntött nem jár tovább balettra. Én ezt abszolút meg is értem, vagyis értem, ő miért döntött így - ekkora testi potenciállal, mint ami neki van, _és_ ha nem akar balerina lenni, akkor ne is járjon amatőr, külvárosi balett órákra. Abban viszont megegyeztünk, hogy az ezáltal kieső mozgáskulturális és a hajlékonyságát célzó tevékenységet helyettesíteni kell. Ezután velem fog mozogni. Amíg én sorozatokat, ő gyakorlatokat csinál. Ma este össze is állítottuk az edzéstervét, és nevet is adtunk a gyakorlatainak. Ehhez ragaszkodott, együtt neveztük el őket:
Lazítás Örkényre – ez egy alap balettórás lazítás, csak a rudat feljebb basztam tíz centivel, mert rúd az nincs itthon, viszont könyvespolc igen, s abban a magasságban pont Örkény novellák vannak.
Cica ide-oda – a baletton úgy homorítanak és domborítanak, hogy közben fogják a rudat. Na, a rudat elvettem, mivel a cica sem használ ahhoz ilyet, mégis jobban csinálja, csináld te is meg izomból.
Lapos harcos levegővétellel – Ez tulajdonképpen egy jógagyakorlat, ami hasonlít arra, amit a Doktornőm szokott csinálni (onnan a neve) csak én találtam ki, és azért lapos, mert sokkal lejjebb kell vinni a testtömegközéppontot.
Spárga – Ilyen egyszerűen. A spárgát egy (bármely) 7 éves lánynak meg kell tudnia csinálni. (Mert le is tudja írni, mint ahogy Atombarbie az utolsó bejegyzésként kérte, hogy had írja be ő a jegyzetfüzetembe. És ahogy le is akarta írni, meg is akarja csinálni.) Ez normális, mert a spárga a hajlékonyság normál standard-je.
therapy
Doktornőm azt mondja, hogy az ezoterikus megközelítés szerint, ha a kezelt szerv, testrész a kezelés hatására még jobban el kezd fájni, az jót jelent, mert akkor tisztul a negatív energiáktól és így gyógyul. Remélem igaza van, mert most már kurvára fáj a csuklóm.
hazafelé
Ma hazafelé a MZ vagy vicces volt, vagy szenilis. Az ő korában az utóbbit simán elképzelem – egyszerűen elfelejti, hogy menni kéne, amikor menni kéne, aztán meg első rúgásra indul. Viccnek viszont nem olyan jó se kép, se hang módjára lerohadni pont akkor, amikor a kocsisor elejére állva gyorsítok ki. És még csak esélyem sem volt a diagnosztizálásra, mert nem volt nálam gyertyakulcs. Aztán rájöttem, hogy én vagyok szenilis, mert elfelejtettem, hogy van ez a kontakthiba a gyújtáskapcsolójában. Mondjuk azt egyszer már megreszeltem, úgyhogy anyád picsája, vén vas, örüljél, hogy a múltkor megcsináltam a karbidat, működjél bazdmeg, ne vasaltasd ki magunkat ukrán kamionokkal.
Na, erről jut eszembe, a kamionok: az MZ nem megbízható működése miatt nem mentem a töksötét puszta felé (ottan tolni a lerohadt gyászt vaksötétben lett volna csak a móka), hanem a külső Jászberiényire átsasszéztam. Az se sokkal világosabb, és azért elég kamikáze dolog sötét ruhában, a világítás teljes hiányában ottan biciklivel tekerni befelé. Még szerencse, hogy kikerülte a kamion, nekem meg sokáig kellett néznem, mire rájöttem, miért jön szembe velem a sok tonna. De legalább végül észrevette és kikerülte.
hétvég
Egyébként remek hétvégém volt. Hm, tulajdonképpen nem is annyira, de annak fényében, hogy most egy zsíros meló megszerzéséből kifolyólag kb. két hónapig nem lesz nyugodt, melómentes hétvégém, mégis kellemes szájízt hagyott bennem így hétfő reggelre. A legjobb a szombat volt, amikor megint a csendre ébredtem, aztán motoroztam egy kicsit, aztán fát vágtam. Mondjuk, azzal még jobban szétbasztam a csuklómat, meg egyszer sikerült is a lábujjamra rávágni a hasítófejszével, de muszáj ám fát vágni, mert már a verandáról a forgácsot gyűjtögettem össze, a Vovával meg tobozokat gyűjtettem. Főztem húslevest, sütöttem csirkét. Vasárnap pedig már a kertet gondoztam. Leginkább rendet csináltam. Most hogy eltűnt a hó, látszik, hogy a gyerekek mi mindent szórtak szét a kertben. Jövő hétvégén meg már metszhetem a fákat. Még a nagy hóban, a ház előtti meggyfának letört az egyik ága, ilyen combomnyi vastagságú, azt aprítottam fel. Fiatalként sehogy nem értettem, nagyapám hogy bírja metszőollóval olyan gondosan apróra vagdosni a gallyakat. Aztán megjön ez is, a türelem, már megnyugtató a monoton aprólékos munka, szinte sajnáltam, hogy elfogyott a vágnivaló. Meg gereblyéztem – azt is óvatosan, aprólékosan, mert a falevelek letapadtak a fű közé, helyenként rohadásnak indultak. Este pedig megbizonyosodhattam arról, hogy sztrapacskát csak enni mókás, csinálni kevésbé.
izmos
Az Egek ura egy must. Nagyon örülök, hogy megnéztem. Az Index cikke után nincs nagyon mit hozzáfűznöm, talán csak, azt, hogy bennem nem okoz semmi kényelmetlenséget a téma. Simán el tudom képzelni az életem így, de ebbe ne menjünk most bele. Egy apróság viszont elgondolkoztatott főleg, hogy aztán otthon megnéztem (újra és újra) az Equilibriumot. Hogy jön össze a két film? Sehogy, csak mindkettőben látható a főszereplő félmeztelenül, és tekintélyes különbség van közöttük. És erről az jutott eszembe, hogy a nőknek azon túl, hogy a pasi mondjuk nem 150 kiló vagy nem pálcikaember, a sármon (ápoltságon, stíluson stb.) kívül nem nagyon számít, hogy milyen a teste? Na, csak azért, mert most én éppen megpróbálok újat faragni magamnak (nem Clooney-sat, Bale-eset), de számít az? Megnézitek egyáltalán? Vagy nem ér az egész annyit, hagyjam a francba a súlyzókat?
Tonya szerint a világ
- Ők sem tudnak mindent. Minket is úgy terelgetnek, segítenek, hogy még tudják, hogy van mint tanulniuk. Néha idejönnek, mert azért sokkal, de sokkal többet tudnak mint mi, és próbálkoznak segíteni, de még ők sem tudják a tutit. Az ilyen Jézusok, meg őrangyalok, Buddhák. Az univerzum nagyon nagy. Nagyobb, mint amekkorának el tudod képzelni. Sőt, nagyobb, mint amekkorának ők el tudják képzelni.
napi kihívás
Sógor autót ad nekem kölcsön:
- Sietsz? Jól van, itt a kulcs, a forgalmi a hamutartóban. Figyi, a vízhőfok mérő lámpájába van bekötve az izzításjelző, amikor már nem villog, indíthatsz. A kilométeróra nem működik, sebességet sem mutat, nincs hőfokvisszajelző, és üzemanyag visszajelző sem. Hm, lényegében semmilyen műszer nem működik, de van benne elég gázolaj, ne aggódj. Ja de, az a figyelmeztető lámpa a műszerfal bal oldalán mindig világít, de azzal ne foglalkozz. A kormány szitál, de szerintem nincs komoly baj a futóművel, csak szálszakadásos a gumi, nem fog szétesni. A fékpedál elég reprezentatív, ne félj erősen nyomni. Ja, a kuplung egy pontos, vagy fog vagy nem, azt is elég magasan, nem égő, ha először lefulladsz vele. Rádió van. Nah, sok szerencsét!
Nem fulladtam le vele.
piros lámpánál
- Fix?
- Aha.
- Nem szar vele menni?
- Nem, sőt, én jobban is szeretek. Meg aztán, egy váltó egy tél alatt tönkremegy, megeszi a só.
- Ezt is – mutat a motorjára – Én már tizedik éve motorosfutárkodom, de ez az utolsó évem. Tudod, nincs rá pénzem.
still lasting
Reggel fáztam a motoron. A szokásos módon voltam felöltözve, és a szokásos hideg (mínusz 1-2 fok) volt, mégis fáztam. Nem is értettem, talán beteg leszek? Nem, ez egy viszonylagos fázás volt. Ahhoz viszonyult, hogy akár lehetne melegebb is. A nem megvalósuló lehetőség miatt fáztam (ami egyébként az életem más területén is előfordul). A nagy havazások elmúltával és az egy egészen kicsi felmelegedés közepette a közösségi oldalakon és blogokon keresztül látom, hogy ennek sokan, hogy örülnek, szinte már a tavasz közeledtét ünneplik. Ezt meg én jól bevettem. Tudat alatt majdhogynem azzal a reménnyel ültem a motorra, hogy majd langyos szellő fúj az arcomba, ahelyett, hogy arccsontig hatoló hideg, ha nem hajtom le a plexit. Pedig ki kell ábrándulni. Február van. Az egy téli hónap, még ha az utolsó is. Itt még minden lehet. Ha átadom magam a hiú ábrándoknak, minden reggel egy fagyos csalódás lesz.
Nade, addig is lehet távolabbi jövőkről ábrándozni, és ezzel kapcsolatban szeretném megkérdezni, ki jönne velem ide?